Ha tudományosan szeretnéd letesztelni, hogy a halak éreznek-e fájdalmat, hogyan fognál neki?
A halak fájdalomérzékeléséről szóló kutatások szerzői szerint az egyik jó módszer a következő:
- Első lépés: tegyél valami olyat, ami fájdalmat okoz – amennyiben képesek fájdalmat érezni – mint például fecskendezz savat a pikkelyeik alá, okozz áramütést vagy vágj le egy darabot az uszonyukból.
- Második lépés: figyeld meg a viselkedésüket és a fiziológiájukat, hogy megállapíthasd, valóban szenvednek-e.
Például, ebben a 2003-as tanulmányban Lynee Sneddon vízi állatbiológiával foglalkozó kutató ecetsavat fecskendezett szivárványos pisztrángok ajkába és megfigyelte, hogy ennek következményeképp a halak nyugtalanul az akvárium üvegéhez dörgölték a szájukat. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a halak érzékelik a fájdalmat. Sok más kutatás is hasonló eredményekre jutott, de ezek az eredmények mégsem maradtak kritika nélkül.
A legnépszerűbb felület azok köreiben, akik vitatni akarják a halak fájdalomérzékelő képességét, a “Tényleg éreznek-e fájdalmat a halak?” című lap, amely a halak fájdalomérzékelését bizonyító kutatásokat kritizálja. Szerintük “nincs olyan eset, amelyben a fájdalom egy viselkedésbeli következmény lenne egy ártalmas ingerre”, ami azt jelenti, hogy a viselkedést nem lehet a fájdalom bizonyítására használni, mivel sok esetben az állatok viselkedése nem egyezik meg azzal, amit éreznek. Például a zsákmányállatok alkalmanként úgy tesznek, mintha teljesen jól lennének annak ellenére, hogy megsérültek, ahogy a színészek azt is eljátsszák, hogy fájdalommal küzdenek. A hab a tortán pedig az alvajárás – ami bizonyítja, hogy az emberek rendkívül összetett dolgokra képesek teljesen öntudatlan állapotban.
Állításuk szerint a halak fizikailag túl primitívek a fájdalom érzékeléséhez. Hiányzik az agyukból az a rész, amivel az emberek feldolgozzák a fájdalmat, és ezáltal valószínűleg nincs is meg a képességük ahhoz, hogy fájdalmat érezzenek.
“Mivel a halak agya nem tartalmazza ezeket a nagyban differenciált fájdalomközvetítő agykérgi régiókat […], az emberéhez hasonló fájdalom élmény valószínűleg ismeretlen a halak számára.”
Ez az elsődleges indoklás, amit az emberek használni szoktak, amikor amellett érvelnek, hogy a halak nem éreznek fájdalmat.
Ez az egyetlen tény önmagában megcáfolja a tanulmány alapját. Ezen felül rengeteg további bizonyíték van arra, hogy a halak éreznek fájdalmat, csakhogy ezeket a tudósok nem vették figyelembe.
Lynne Sneddon 2011-ben írt tanulmánya rendkívül meggyőző módon bizonyítja a halak fájdalomérző képességét.
A kísérletben bezárt egy csoport zebrahalat egy “útvesztőnek” nevezett konstrukcióba. Az útvesztő egyik végében található akváriumban kavicsok, növények és egy másik zebrahalakkal teli akváriumra néző ablak volt – tulajdonképpen egy hal játszótér. Az útvesztő másik végében lévő akvárium pedig teljesen üres volt.
3 tesztet végzett ezzel a felállással.
Első teszt: egyszerűen beengedte a zebrahalakat az útvesztőbe és megfigyelte a viselkedésüket. Mind a játszótérre mentek.
Második teszt: két csoportra osztotta a halakat. Az egyik csoportnak ecetsavat fecskendezett fájdalomokozás céljából, a másik csoportnak pedig fiziológiás sóoldatot, ami ártalmatlan. Visszahelyezte őket az útvesztőbe és megfigyelte a viselkedésüket. Ezúttal is mind a játszóteret választották.
Ez a kísérlet azt mutatja, hogy a zebrahalak hajlandóak voltak feláldozni a játszóteret a fájdalomcsillapító hatásért cserébe. Ennek a döntésnek pedig egyedül akkor van értelme, ha a halak valóban szenvedtek.
Igazából annak kérdése, hogy a halak éreznek-e fájdalmat, nem olyan vitatott, mint amilyennek bemutattam.
Habár van egy maréknyi ember, aki meg van győződve arról, hogy a halak nem éreznek fájdalmat, a tudományos konszenzus szerint egyértelműen elég bizonyíték van arra, hogy ezt megcáfoljuk.
Tehát a halak éreznek fájdalmat.
A tudatossághoz és intelligenciához hasonlóan ennek sem kell meglepetést okoznia.
A 2000-es évek elején egy fiatal fiú nagy hírnévre tett szert a környékbeliek körében egy hihetetlen utcai előadás következtében:
Izzó parázson sétált és késeket szúrt a karjába, mindezt rezzenéstelen arccal. Ez közel sem az ő keménységét mutatja, hanem a veleszületett fájdalomérzéketlenségnek köszönhető, amit röviden CIP-nek hívnak.
A CIP egy olyan idegrendszeri rendellenesség, ami blokkolja az ember fájdalomérzékelési képességét. Annyira ritka, hogy világszerte csak pár száz ember él ezzel a kórképpel.
Csecsemőkora óta rendszeresen, de nem szándékosan, sérüléseket okozott magának. Elesett, megvágta magát, megégette magát és habár semmit sem érzett belőle, mindez természetesen sérülést okozott a szervezetének. Ez gyakori a CIP-es gyerekeknél, gyakran élethosszig tartó sérüléseket szereznek gyerekkori balesetekből. A rendellenességről szóló irodalom azt írja, hogy “az ajkak, nyelv, ujjak és lábujjak öncsonkítása gyakori jelenség”, amikor a CIP-es gyerekek fogai nőni kezdenek.
Ashlyn szerencséjére az őt körülvevő csodálatos közösségnek köszönhetően neki nem kellett öncsonkításon keresztülmennie, sérülések nélkül nőtt fel. Később egy gyerekkori álma alapján megalapított egy évente megrendezésre kerülő tábort olyan gyerekeknek, akik mint Ashlyn, szintén nem éreznek fájdalmat – “Fájdalommentes De Reménnyel Teli Tábor” néven.
Sajnos nem minden CIP-es embert áldottak meg olyan sorssal mint Ashlynt. Korábban említettem, hogy világszerte csak pár száz ember él ezzel a rendellenességgel. Az ezt kutató tudósok szerint ennek az egyik oka az, hogy “ezzel a rendellenességgel csak nagyon kevesen érik meg a felnőttkort.”
Tragikus módón az ifjú utcai előadó tizennegyedik születésnapján leugrott a tetőről, hogy lenyűgözze a barátait. Nem sokkal ezután meghalt.
