Az állatkertek valódi arca

Az állatkertek valóban a fajfenntartásért és az állatok visszavadításáért küzdő, természetvédő létesítmények? Vagy inkább profitorientált szórakoztatóipari egységek érző lények kárára? Állatkerti múlttal bíró szakember segítségével igyekszünk a kérdéseket megválaszolni.

A MÚLT ÉS A JELEN

Az állatkertek története egyfajta állatseregletként, azaz menazsériaként és állatgyűjteményként indult, ahol az adott kor tehetős elitje az általa birtokolt állatok különböző variációira “élő kiállítási tárgyként” tekintett, amelyeket messzi idegen földekről szerzett be.

Majd a reneszánsz kor idején, a nagy földrajzi felfedezéseknek köszönhetően, ugrásszerű „fejlődésnek indult” Európában a vadállattartás kultúrája. A felfedezett egzotikus állatfajoknak köszönhetően megnőtt az érdeklődés az állatgyűjtemények és menazsériák iránt. Nagy Lajos királyunk és Hunyadi Mátyás is tartott udvarában oroszlánokat solymászmadarak és egyéb egzotikus állatok mellett.

Az első, a mai értelemben vett állatkert a schönbrunni volt, amelyet Lotharingiai Ferenc alapított 1752-ben. Ezt követően világszerte sorra alakultak az állatkertek, majd 1866-ban Budapesten is megnyitotta kapuit az első magyar állatkert, a XX. század ötvenes éveitől pedig sorra alakultak nagyvárosainkban is a hasonló létesítmények.

Az újkori menazsériák kezdetben főleg a szórakoztatást szolgálták, mintha élő múzeumok lettek volna. Az állatok igényeivel mit sem törődve, szűk, kőből, vasból, betonból készült ketrecekben mutatták be őket.

A XX. század változásai azonban új kihívások elé állították az állatkerteket és új feladatkörrel, illetve szerepekkel ruházták fel azokat.

A társadalmi változásoknak és az állatvédelemnek köszönhetően, valamint a televízió és az ismeretterjesztő irodalom megjelenésével, fejlődésével az állatkertek szórakoztató szerepe lassan és fokozatosan háttérbe szorul(hat).

FAJFENNTARTÁS

Mára már a legtöbb állatkert azzal igazolja a létezését, hogy működésükkel veszélyeztetett fajokat védenek a kihalástól – ez azonban koránt sem igaz.

Hogy miért is szenved csorbát az ex situ (mesterséges körülmények közötti) fajfenntartás az állatkertekben?

Ráadásul az így produkált jegybevételeken túl az esetlegesen növekvő látogatószámra hivatkozva lehet évről-évre egyre nagyobb (önkormányzati, állami) támogatásra szert tenni, hiszen ez az adott intézmény elsődleges sikerességi mutatószáma, nem pedig a fajmentés.

Mivel az egyes veszélyeztetett fajok, alfajok fenntartása célszerű, ha genetikailag egymástól távol álló, sokszínű (nem rokon) egyedek bevonásával történik, el lehet képzelni, hogy milyen mennyiségű egyed fogságban történő tartása volna szükségszerű, ha csak a veszélyeztetett fajok, alfajok számából is indulunk ki.

Jelen ismereteink szerint ahhoz, hogy egy populáció életképes és benne a genetikai változatosság 100 évig biztosított legyen, legalább 250-500 egyedre van szükség, fajtól függően.

Egyszerűen fizikai képtelenség a veszélyeztetett fajok és alfajok esetén, hogy a fenntartásukat és egyedszámuk növelését a világ állatkertjeire alapozva, ex situ mód, nem pedig az eredeti élőhelyükön meg lehessen valósítani. Gondoljunk csak a nagyragadozókra, de akár olyan nagytestű növényevők terület igényére, mint például az orrszarvúak, elefántok vagy zsiráfok.

Ezen felül az ex situ, eredeti környezetéből kiragadott (al)faj fenntartásnak számos hátulütője van még.
Azzal, hogy az állatok számukra új és mesterséges környezetbe kerülnek, az eredetitől merőben eltérő hatások érik őket, amivel éppen a természetes, helyi ökológiai niche-jükhöz (azaz a populáció fennmaradásának szempontjából lényeges környezeti feltételekhez, élőhelyi jellemzőkhöz, erőforrásokhoz)
történő „legtökéletesebb” adaptációt adó természetes szelektorokat iktatjuk ki.

A több generáción keresztül fogságban tenyésztett és tartott állatok fiziológiailag és táplálkozásban is alkalmazkodnak az új környezetükhöz és ezzel alkalmatlanná válhatnak a természetes környezetbe való visszahelyezésre. A fogság „kényelmében”, annak kiegyenlítettebb körülményei között olyan, akár rejtetten, recesszív módon öröklődő „genetikai hibák” halmozódhatnak fel a mesterséges populáció szintjén, amelyek a természetes környezetben hátrányt jelentenének, így a természetes kiválasztódás során szelektálódnának, ami azonban a fogságban történő tartás mellett nem valósul meg.

A fogság adta „kényelem és biztonság” következtében, és mert nem tanulhatnak vadon élő társaiktól, szüleiktől, az egyes egyedek képtelenné válnak önállóan a táplálékkeresésre, a ragadozók és veszélyhelyzetek felismerésére.

A fogságban tartott és mesterségesen tenyésztett állatok esetében komoly problémát okoznak egyes predomesztikaciós folyamatok is, mivel azon egyedek képesek a szaporításuk során magasabb mutatószámokat produkálni, akik jobban alkalmazkodnak az ember jelenlétéhez és jobban viselik el közvetlen környezetükben az embert. Ezek a tulajdonságok azonban a vadonban egyértelműen hátrányt jelentenének a túlélés szempontjából számukra.

Itt nem pusztán egyfajta, egyes egyedeket érintő környezeti hatásról van szó, ami az adott egyedek visszavadítását, repatriálását nehezíti meg, hanem több generáción átívelő kontraszelekcióról és így már öröklődő problémákról.

VISSZAVADÍTÁS

Általános tapasztalatok a visszatelepítésekkel kapcsolatban, hogy a kritikusan veszélyeztetett és érzékeny fajokhoz képest a nagyvadak fogságban való tenyésztése és visszatelepítése a sikeresebb és látványosabb.

Emellett a korábban írt predomesztikációs és így kontraszelekciós problémáknak köszönhetően a vadonból származó egyedek esetén sikeresebb a visszavadítás mint a több generáció óta, ex situ fogságban nevelteknél.

A növényevők általában sikeresebben telepíthetőek vissza mint a ragadozók, mert a táplálékszerzés során a tanulási fázis a fajtársaktól vagy idősebb egyedektől nagyobb jelentőséggel bír a ragadozók esetében, ami nem tud ex situ az állatkertekben megfelelően megvalósulni.

A kétéltűek és hüllők visszatelepítése sok esetben a speciális környezeti igényeik miatt ütközik nehézségekbe.

A természetes élőhely közepén mindig sikeresebb a visszatelepítés mint a periférián elhelyezkedő területeken, ami szintén a megfelelő és kiterjedt élőhelyvédelmet sürgetné.

Sok faj fogságban való tartása és szaporítása egyáltalán nem megoldható a méretük, bonyolult életciklusuk vagy különleges ökológiai igényeik miatt. Ezek és a fogságban nehezen szaporítható fajok fennmaradása csakis az in situ védelem sikerétől függ.

Sajnos mivel az eredeti környezetükben az egyes veszélyeztetett fajok, alfajok gyakran továbbra sincsenek biztonságban, hiszen nem megoldott az élőhely csökkenésük megakadályozása és azok védelme vagy a vadászatuk, orvvadászatuk kontroll alatt tartása, a visszavadítási kísérletek továbbra is gyerekcipőben járnak.

Kijelenthető, hogy élőhelyvédelem nélkül az ex situ fajfenntartás nemcsak hogy nem lehet sikeres, de valójában okafogyottá válik.

Az emberi népesség robbanásszerű növekedése és az emberi tevékenységek környezetkárosító hatásának következményeként az egész ökoszisztémánkat a megsemmisülés veszélye fenyegeti. A fajok eltűnése, kihalása mára soha nem látott mértékeket öltött. A vadon élő állatfajok többsége számára ma is az egyik leginkább veszélyeztető tényező az élőhelyeik megszűnése, beszűkülése, fragmentálódása.

Utóbbiak kiváltó oka sokszor az élelmiszer alapanyagot előállító mezőgazdasági termelés területfoglalása, azaz a gazdasági “haszonállat”tartás részére történő takarmánytermelés, maga a “haszon”állattartásra használt területek vagy a legelőre alapozott állattartás területfoglalásai.

Az állatkerti állattartás szempontjából leglátványosabb, legimpozánsabb, így leginkább népszerű nagytestű állatfajok esetén ütközik a legtöbb nehézségbe a számukra történő nagykiterjedésű és egybefüggő területigény biztosítása és védelme.

Ráadásul ezen felsorolt, sikeresen visszavadított fajok esetében az állatkertek szerepe sokszor csak annyi volt, hogy az utolsó, még élő, fellelt egyedek állatkertekben voltak megtalálhatóak, de a tényleges fajmegőrzési munka már védett területekre telepítve, in situ zajlott az állatkerteken kívül és ezért is lehetett sikeres.

Még a relatív könnyen szaporítható fajok (mint például a nagymacskák vagy a dél-amerikai tapír) tenyészprogramban születő utódainak elhelyezése is sokszor nehezen megvalósítható.

HELYHIÁNY, MESTERSÉGES KÖRNYEZET

A brit cumbriai South Lakes Safari Zoo 2017-ben azzal került az újságok címlapjára, hogy kiderült, hogy közel 500 állat pusztult el náluk négy év alatt alultápláltság és kihűlés miatt.

A lakóik állatorvosi ellátásban sem részesültek, abszolút érdektelenség mellett, teljesen elhanyagolták őket. Egy teknős áramütést szenvedett a villanypásztoros lehatárolás miatt, míg az állatkertben közlekedő kisvasúti vonattal gyűrűsfarkú makikon és madarakon gázoltak át.

Az állatokat kiszakítják otthonaikból, természetes közegükből. Az állatkertek sokszor a mai napig a természetes élőhelyükről elrabolt, befogott állatokat mutatnak be.

A walesi Borth Wild Animal Kingdom állatkert volt például felelős 2020-ban két olyan hiúz haláláért, akiket elragadtak a természetes élőhelyükről és olyan helyre helyezték el, amiről még az állatkert működtetői is beismerték, hogy “nem volt a célnak megfelelő”. Egy hiúzt azután öltek meg, hogy elszökött, míg a másik a költöztetése során fulladt meg.

Forrás:

https://www.dailymail.co.uk/
news/article-8142981/amp/Welsh-Zoo-lynx-escaped-shot-dead-saw-fifth-animals-die-12-months.html

A nem megfelelő tér és folyamatos stressz eredményeképp a rabságban élő állatok gyakran sokáig szenvednek, és legtöbbjük a legyengült állapotuk miatt idő előtt pusztul el.

Fogságban, az állatok sokszor olyan, számukra új betegségekkel találkozhatnak, amik eredeti élőhelyeiken nem voltak jelen, így természetes védekezési képességet sem szerezhettek ellenük.

Források:

https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/30212313

https://www.vin.com/apputil/content/defaultadv1.aspx?pId=12132&catId=155754&id=9948844

https://phys.org/news/2012-08-viruses-species-zoo-polar-disease.html

STRESSZ

Az állatkertekben az állatok összes döntését – beleértve, hogy mit egyenek, mikor aludjanak, és ki(k) legyen(ek) a társuk vagy társaik – az emberek hozzák meg helyettük. Nem barangolhatnak be korlátlanul területeket, nem tehetnek meg bármit, ami egyébként természetükből fakadna és fontos lenne számukra, mert korlátok közé vannak kényszerítve, ami folyamatos stresszt jelent nekik.

Az állat veleszületett természetének megélése, mint erős neurobiológiai “meghajtóerő”, késztetés (Telos), hogy eleget tegyen bizonyos, a fajra (alfajra) jellemző viselkedési formáknak, így korlátozott mértékű.

Ha nem a természetből ragadták ki őket, hanem már rabságban születtek, sem maradhatnak gyakran a természetben megszokott ideig a családjaikkal, mert a fiatal egyedek idő előtt átkerülhetnek más állatkertekbe.

Más esetekben a már ivarérő egyedek a természetben elhagynák azt a csoportot, falkát, amibe születtek. Ez sajnos állatkerti körülmények között nem minden esetben adatik meg nekik, ami szociális konfliktusokhoz vezet közöttük.

A zárt tér miatt a menekülés lehetősége sem adott a számukra, amelynek megint csak szükségtelen stressz, sérülések és szenvedés a következménye. Ez egyes majomfajoknál nagyon jellemző.

Társas kifutókon, röpdékben sokszor eltérő fajú állatokat tartanak együtt, akik látszólagos békében férnek meg egymás mellett, viszont szaporodási, utódnevelési időszakban gyakran mégis konfliktusokat eredményez a zárt tér és a menekülés lehetőségének hiánya a mesterségesen együtt tartott eltérő fajok közt. Erre példák:

A zebrák társas kifutón sokszor „kegyetlenek” tudnak lenni az új, addig számukra nem ismert jövevényekkel vagy akár más fajú társaik újszülöttjeivel szemben.

A gondozók olykor az állatoknak nyugtatókat vagy antipszichotikus szereket adnak, így palástolva a látogatók előtt azt, hogy az állatok szoronganak.

A mesterséges környezet, a szegényes táplálkozás, a látogatók jelenléte és nem megfelelő viselkedése, valamint az esetlegesen rosszul képzett ápolók mind-mind stresszforrás a fogságban tartott állatok számára.

A stressz által kiváltott magas kortizol szint gátolhatja a szaporodást, az immunrendszer működését gyengíti, ami megbetegedésekhez vezethet és normális viselkedés helyett rendellenes viselkedésformákat indukál.

Stressz lehet:

Tartósan fennálló, krónikus stressz hatására számos, úgynevezett pszichoszomatikus betegség vagy kóros állapot alakulhat ki, úgy mint:

gyomorfekély
asztma
magas vérnyomás
pajzsmirigy-túlműködés
álmatlanság
irritábilis vastagbél szindróma
szívinfarktus
egyes bőrbetegségek
impotencia
poszttraumás stresszrendellenesség
pánikbetegség
depresszió

Továbbá kialakulhat immunszupresszió (az az állapot, amikor a szervezet az őt ért behatást követően csak csökkentett immunválaszra képes), ami a fogságban tartott kardszárnyú delfinek esetében gyakran megjelenik. Egyes megfigyelések szerint rosszindulatú daganatok is kifejlődhetnek súlyos és tartós pszichés stressz állapot eredményeként. Azáltal, hogy gátolja az immunrendszer működését, a krónikus stressz lehetőséget teremt a bakteriális és vírusfertőzésekre és ezek szövődményeire, ami az alapja lehet az arra hajlamos egyedekben a daganatképződésnek is.

A mindennapos stressz vagy éppen az ingerhiány gyakran vezet rendellenes, akár önpusztító viselkedéshez, másnéven zoochózishoz.

A fogságban tartott állatok viselkedési repertoárja (“activity budget”) gyakran lecsökken és a természetben tapasztalható normál viselkedésformák helyett túlzott mértékű , illetve abnormális viselkedésmintákat produkálnak.

Normál viselkedésnek tartjuk azt, amikor az adott egyed túlélési esélyeit (létfenntartás) és továbbszaporodását (utódnemzés) tartja fenn az adott viselkedésforma.

Ezzel szemben a fogságban tartott vadállatokat sokszor rendellenes viselkedésformák jellemezik, amelyek ritkán tapasztalhatóak a vadon élő populációkban és nem segítik az adott egyed sikerességét a túlélés során. Úgy tűnik, hogy nem célorientáltak, funkciójuk nem meghatározható. A rendellenes viselkedés is tartalmazhat megszokott tevékenységeket, de már „eltorzult” módon.

Ezen rendellenes viselkedésformák komoly aggodalomra adnak okot.

Abnormális viselkedésformák a következőek:

A hasonló viselkedésminták természetes élőhelyeken nem jellemzőek.

EGÉSZSÉGES ÁLLATOK LEÖLÉSE

A többséggel ellentétben vannak olyan állatfajok, amelyek könnyen és jól szaporodnak fogságban, ezért tartásuk gondos “családtervezést” igényel. A felesleges szaporulat sorsa pedig komoly etikai kérdéseket vet fel.

Nem egy állatkert pusztán azért hagyja szaporodni egyes lakóit, mert a látogatóközönségnél nagy népszerűségnek örvend kölyköket látni, ami növeli a jegyeladást.

Például a nagymacskák utódai “látogató mágnesek” kölyökkorban, később azonban az elhelyezésük a korlátozottan rendelkezésre álló hely és a visszavadítási programok hiánya miatt sokszor nem megoldott. A tenyésztési programok ilyen esetben nem fajfenntartási célt szolgálnak, sokszor a “fajmegőrzés” céljából szaporított, már felnövő, de „felesleges” egyedektől megszabadulnak, azaz megölik vagy etikátlan egzotikus állatkereskedőknek adják el őket.

2014. február 9-én a koppenhágai állatkertben kilövéssel eutanáziát hajtottak végre az állatkert egy fiatal zsiráfbikáján, Mariuson, nem kis nemzetközi visszhangot kiváltva ezzel a közvélemény részéről.

Az állat elpusztítása az európai zsiráftenyésztési programmal teljes egyetértésben történt.

(Az egyes veszélyeztetett fajok, alfajok egyedeinek és vérségi kötelékeinek (törzskönyvek) számontartását úgynevezett fajkoordinátorok végzik. Az ő általuk készített tenyésztési tervek alapján történnek a párosítások és az egyes egyedek állatkertekbe történő kihelyezései).

Marius esetében, tenyészállatként más állatkertbe helyezésére nem volt mód és lehetőség, mivel az általa képviselt vérvonal, hím állat lévén, így is-úgy is túlreprezentált volt. Mivel fenn akarták tartani az említett állatkertben a zsiráfok természetes viselkedését, ennek szellemében nem akarták meggátolni felmenőit a szaporodásban, utódnevelésben. A fogamzásgátlás nem kívánt mellékhatásait is igyekeztek elkerülni, így óhatatlan volt az utódnemzés. Visszavadításra nem volt lehetőség, mert jelenleg a zsiráf fajra nézve nincsenek ilyen programok.

Az állatot a kilövés után oktatási és tudományos céllal (ismeretterjesztés és -szerzés címen), gyermekek előtt megnyúzták, felboncolták, majd ragadozóik élelmezésére használták fel.

Mint Marius példája is mutatja, fajfenntartási szempontból nem feltétlenül az adott faj, alfaj minden egyes egyede képvisel „értéket”, hanem elsősorban az adott egyedek által hordozott genetika. Az ominózus állatkert úgy gondolkodott, hogy esetlegesen tenyésztési programokban szerepe lehetett volna a náluk születő nőivarú egyedeknek a náluk tartott pártól, de hímeknek már nem, mert a genetikai vonaluk így is túlreprezentált volt már az adott alfaj fogságban szaporított populációiban.

Mivel a szakemberek nem képesek természetes párzás esetén a születendő utód nemét szabályozni, a megszületendő hím állat számukra „felesleges” lett. Másrészt, ők azt az elvet követték, hogy a szülő állatok éljék át az utódgondozás minden “természetes” (már amennyire ez fogságban lehetséges) mozzanatát, s az ez által megszületett, majd felnevelődött Mariust „áldozták” fel a szülőpár korlátozása helyett.

Azonban a nem kívánt vemhességek elkerülésére a végleges, műtéti beavatkozásokon, ivartalanításokon túl már bevett, implantátum beültetéseken alapuló módszerek is léteznek.

A kérdés az, a kölyökállat, mint „látogató mágnes” kihasználása okán, folyamodnak-e egyáltalán hasonló születésszabályozáshoz vagy a későbbiekben, már nem kölyökként történő “likvidálásuk”, kétes eladásuk mellett döntenek-e inkább?

Volt rá példa, hogy egy brit állatkertben lemészárolt állatok tetemeire leltek rá, a hulladékgyűjtők mellett rothadva – közöttük páviánokéra és veszélyeztetett szarvasokéra is.

IDOMÍTÁS, SHOW MŰSOROK

Az állatok nem színészek vagy mutatványosok, akiket csak úgy bebörtönözhetünk és kedvünkre szórakozhatunk rajtuk és mesterséges mutatványaikon. Mégis sajnos nagyon sok állatkertben különböző trükkök előadására idomítják őket, ami a legkevésbé sem felel meg a természetes viselkedési mintázatok támogatásának (amivel pl. Marius szülei esetében is érveltek). Magyarországi állatkertekben is tartanak hasonlót (zoo show , fókashow).

Korábban egy ausztrál állatkertben egy pandának a saját börtönrácsain keresztül kellett képeket festenie, mint egyfajta attrakció, majd ezeket a festményeket online árusították.

Egy alabamai állatkertben ugyanezt kellett tennie egy vöröspandának is, amivel így megpróbáltak meg több látogatót vonzani az állatkertbe.

2010-ben egy elefántot a brit Woburn Safari Parkban arra kényszerítettek, hogy engedelmeskedjen a gondozó parancsainak, miközben magasfeszültségű elektromos sokkokat kapott.

Emellett sajnálatos módon olykor az állatkerti felesleges szaporulatot külföldi cirkuszoknak adják el.

ROSSZ PÉLDA A GYERMEKEKNEK

Egy, a londoni állatkertet meglátogató 7 és 15 év közötti gyerekeket érintő tanulmány szerint a gyerekek többségénél, beleértve azokat is, akik idegenvezetővel történt látogatáson vettek részt, a látogatásnak nem volt semmilyen pozitív nevelési eredménye. Sok esetben a látogatás még negatív hatással is bírt az állatok és a habitusuk megértésében. És ez érthető. Ha meg akarjuk érteni az emberi társadalom normális működését, akkor nem börtönbe látogatunk. Miért is próbálnánk meg az állatok viselkedését a börtöneikben megismerni?

Miért tanítjuk azt a gyerekeinknek, hogy normális és elfogadható, sőt örömteli az a gyakorlat, amelynek során a nekünk kiszolgáltatottakat rácsok mögé zárjuk és pénzért mutogatjuk, csak mert hatalmunkban áll megtenni ezt? 1963-ban a bronxi állatkertben is feszegettek hasonló kérdést “A világ legveszélyesebb állata” feliratú tükör bemutatásával.

TÖRVÉNYI HIÁNYOSSÁGOK, ANYAGI FORRÁSOK

Néhány faj – mint például a kardszárnyú delfinek vagy az elefántok, akik hosszú távokat tesznek meg a természetes közegükben– különösen alkalmatlanok a bezártsághoz való alkalmazkodásra. Esetükben bármilyen létező szabályozás valójában nagyon kis mértékben képes csak csökkenteni azt a szenvedést, amely az állatok szabadságának elvételéből fakad.

Valójában az állatkertek működését szabályozó törvények elsődleges célja az emberek biztonságának védelme és nem az állatok jólétének biztosítása. A rabságban tartott vadállatok természetes igényeiről a jogalkotók sokszor kevés ismerettel rendelkeznek, nem szakemberek, az állatkerteket működtetők információira hagyatkozhatnak jóhiszeműen csak.

Elsősorban nyugat-európai, észak-amerikai állatkertek a bevételük egy részét egyfajta „greenwashing”-ként harmadik világbeli természetvédelmi területek, nemzeti parkok támogatására (is) felajánlják.

Ma, itthon a hazai állatkertek, nemzeti parkok vonatkozásában hasonlóra nincsen példa. Az állatkertjeink nagyobbik része önkormányzati (és állami pályázati) fenntartású. A nemzeti parkjaink állami (Eu-s pályázati) fenntartásúak.

A jelen gazdasági helyzetben viszont egyre nagyobb központi nyomás nehezedik a hasonló intézményekre, hogy a fenntartási költségeiket egyre nagyobb arányban maguk gazdálkodják ki. Ez nemzeti parkok esetében sem jelent mást, mint hogy részben idegenforgalmi, részben mezőgazdasági tevékenységből (pl. hazai, honos gazdasági haszonállatfajták tartásából, belőlük készült termékek értékesítéséből) igyekezzen fedezni a költségeiket.

Mivel az egykor őshonos, nagytestű vadonélő növényevők (pl. őstulok) kiirtásra kerültek, gazdaságilag racionális dolognak tűnik a gyepterületek “haszon”állatokkal történő hasznosítása és egyben kezelése, amik így nyilván később gazdasági hasznosításra is kerülnek.

Másrészt itthon is azt a sémát tartja elénk, ami a harmadik világbeli szervezett szafarik esetében történik: a felfokozott idegenforgalom és turisztikai nyomás a természetvédelem érdekeit is sérti, miközben apró pénzre kénytelenek beváltani a természeti értékeik látványát.

MI LEHET A MEGOLDÁS?

A világ összes ketrece sem védi meg az állatokat a kihalástól.

Míg az állatkertek milliókat költenek az állatok elszigetelt tartására, addig a még vadon élő társaikat a mai napig vadásszák és a természetes élőhelyük folyamatosan csökken az emberi tevékenységek következményeként. Sokszor nincs elegendő anyagi keret e természetes élőhelyek védelmére.

Egyes esetekben rengeteg pénzt, energiát áldoznak arra, hogy a Föld “boldogabbik” felén, mérsékeltövi viszonyok között, relatíve élhető élőhelyeket hozzanak létre a harmadik világból származó fajoknak, akkor, amikor hasonló összegekből az eredeti élőhelyeken lehetne foglalkoztatni emberek sokaságát az adott fajok és élőhelyeik tényleges, in situ védelmében.

Nem egyszer trópusokról vagy éppen sarkvidékről, magashegységekből származó, tökéletesen akklimatizálódni nem képes állatok élőhelyeinek klimatizálására használnak fel energiák tömkelegét, ezzel akár pont azokhoz a globális klímaváltozási folyamatokhoz is hozzájárulva, ami e vadak élőhelyeinek veszélyeztetésének is egyik fő oka. (Pl. jegesmedvepark és “jégvilág” Nyíregyházán)

Példák:

https://www.nyiregyhaza.hu/post/jegesmedve-tenyeszkozpontot-adnak-at-nyiregyhazan-2023-05-16

https://hellomagyar.hu/2024/05/20/europaban-peldatlan-jegvilag/#google_vignette

https://calgary.ctvnews.ca/polar-bear-baffin-dies-at-calgary-zoo-after-not-resurfacing-from-pool-1.6970930

Az egyetlen hatékony és fenntartható mód, hogy fajokat mentsünk meg a kipusztulástól az, ha olyan terveket, programokat támogatunk, amelyek az állatok kihalásának problematikáját, gyökerét célozzák meg. Végülis mi értelme van őket tenyészteni, ha nem marad olyan élőhely, ahová visszatérhetnének?

Valójában a vadon élő, veszélyeztetett fajok, természetes élőhelyének csökkenésének egyik fő okozója pont a gazdasági “haszonállat”tartás. Amennyiben az emberiség képes volna növényi étrendre térni, a jelenleg mezőgazdasági termelésbe vont területek mintegy háromnegyede volna visszaadható a természetnek, ahol a veszélyeztetett fajok tömkelege találhatná meg ismét az élőhelyét. Ezzel egyben az in situ (élőhelyén, s nem fogságban!) történő fajvédelemnek is megágyazva.

Mindent összevetve, az állatkertek a profitért és az emberek szórakoztatásáért működnek, nem pedig (vagy csak elenyésző mértékben) fajvédelmi, visszavadítási vagy oktatási, ismeretterjesztési célból.

Azt a tévhitet erősítik, hogy elfogadható beavatkozni az állatok életébe és bezártságban, stresszben tartani őket annak illúzióját fenntartva, hogy mindez értük történik, nem pedig a saját szórakoztatásunkra.

Ha valóban többet szeretnénk tudni az állatokról, nézzünk természetfilmeket és olvassunk ismeretterjesztő anyagokat, amelyben látható és megismerhető, hogy hogyan néznek ki és hogyan viselkednek az állatok a természetes élőhelyükön és szociális közegükben.

Nézzünk körül a saját közvetlen környezetünkben is! Váljunk a szakértőjévé az itthoni vadvilágnak, a kertünkben vagy környező erdős-mezős területeken meghúzódó sünöktől kezdve a fejünk fölött elrepülő védett madarakig!
Ismerjük meg és ne háborgassuk a saját élővilágunk izgalmas “állatkertjét”! Erre áldozzunk időt és energiát, ne pedig az állatbörtönöket támogassuk a jegyvásárlással.

Hasonló cikkek

Miért ne támogassuk a tejipart?

Mi a baj a tejjel és a tejtermékekkel?
A tehénnek az a rossz, ha nem fejik meg?
Miért nem elég vegetáriánusnak lenni?
Ebben a cikkben ezekre és a tejiparral kapcsolatban felmerülő további kérdésekre is választ adunk.

A vadászat és vadgazdálkodás árnyoldalai

A vadászatnak tényleg a természet dinamikus egyensúlyának fenntartásában és a vadállomány szabályozásában van elengedhetetlen szerepe? Vagy valójában inkább egy élvezetből űzött, kegyetlen, profitorientált tevékenység? Körbejártuk a kérdést.